az Olasz út | 1. nap - még jó, hogy simán ment minden

Indulást megelőző nap

Mivel minden tervben az a jó, ha stabil és felboríthatatlan, így a mi tervünk is az volt. Éppen ezért az indulást megelőző napon fel is borult az egész egy milánói járat törlésével. Talán említenem sem kell, hogy ilyenkor a legésszerűbb, hogy mérlegelsz: megéri-e új repjegyet venni vagy inkább hagyod úszni a szállást és egyéb foglalásokat... Természetesen mi is ezt a stratégiát követtük és mérlegelés helyett megvettük az új repjegyet Rimini repterére. Ami sokkal jobb, mint az eredeti terv, mert közel 300km-el van messzebb, korábban indul a gép, de legalább drágább is.
Ezt követően már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan fogunk átjutni A-ból B-be úgy, hogy közbe beiktatjuk az eredeti C terv városát.
Alias hogyan jutunk Riminiből Sala Comacina városába, ahol a szállásunk volt, Milánón keresztül....
Valamint, mivel másodmagammal Debrecenből indultunk, ezért a korábbi gép elérésére is szükség volt egy tökéltes, el nem semmisíthető stratégiára. 

Persze feljött az, hogy menjünk fel előző este és aludjunk fent ott, de már-már túl kézenfekvő megoldás lett volna és a további kalandok is bizonyítani fogják, hogy ez az út nem épp arról szólt!

Tekintve, hogy a másik egyénnek vannak MÁV-os kapcsolatai, így információnk lett egy járatról, ami nem létezik, de felvisz minket Ferihegyig.
A terv így tehát az volt, hogy ott alszok a barátomnál és együtt szállunk fel a nem létező járatra. Hát mondanom sem kell, hogy itt már kezdtem a gondolkozást és a logikát én is kivenni a képletekből.

A szellem-járat 1.30-kor menetidő szerint - mivel, hogy nincs menetideje, mert nem létezik - 1.30-kor érkezett volna a kisváros állomására, így összepakolva - ami szerencsére már megvolt előző nap - átautóztam a kisvárosba, hogy kialudjuk magunkat gyorsan. Ez meg is történt, hiszen 22.30-kor sikerült megérkezni és lefeküdni aludni és 23.30-kor már ébredtünk is, mint ha mi sem történt volna... se kiadó alvás, se pihenés. Mert hogy az nem igazán történt....

Indulási nap

A szellem járat

Ébredés után nem sokkal már rotyogott a kávé, majd csörgött a cimborám telefonja(hívjuk ezután Gézának). Az unokatestvére volt, mert látta, hogy ég nála a villany, ők meg night-ride-oztak, így hát bejöttek.
Mindenki saját napszakjának megfelelően köszönt, így mi jó reggelttel, ők meg jó estével. Hisz Einstein is megmondta, hogy az idő relatív.... (bár kezdem azt hinni, hogy nem erre gondolt).

Kisebb készülődés és társalgás közben Géza megnézte a nem létező menet idejét a nem létező járatunknak. Ez 00.59-kor történt. Természetesen a járat már máshol nem létezett, így lett egy kis probléma a nem létezésének lokációjából kifolyólag.
Hosszas telefonos egyeztetés után a konklúzió az lett, hogy megvár minket a szomszédos kisváros állomásán.
Szóval gyorsan összepakolás és indulás a nem létezés irányába - utólag elgondolkodom, hogy mekkora szerencse, hogy épp akkor épp ők ott voltak autóval.

Miután fent voltunk a járaton, amin világítás nem, csak fűtés volt és felhőtlen éjszakában volt részünk, így egész különleges tapasztalatot adott számunkra a csillagos éjszakai égbolt. Meg kell hagyni, a nem létezés ezen formája igazán pazar élményt nyújt.

Egészen Milánóig

Miután leszálltunk az állomáson és átbuszoztunk a reptérig egész könnyen eltaláltunk oda, ahol várni kellett. A második eltévedés után szinte már megérzésre tudtuk, hogy hol kell befordulni, ha a rossz irányba szeretnénk haladni.

Végül összeállt a csapat és ez az 5 fő elindult a gépig. A találkozásnál a másik 3 fő valamiért nagyon óvatosan viselkedett velünk, amit ott nem, de utólag a képeket nézegetve megértettünk. A túlalvás veszélyes, szerencsére mi ez ellen jól védekeztünk és ketten úgy néztünk ki, mint 4 pszichopata belező.

Miután belezés nem történ felszálltunk a gépre, ami rövidesen ezután fel is szállt, majd landolt Rimini városkájában. 

Természetesen ahogy elértünk a buszhoz, ami elvinne minket az állomásig, addigra az el is ment. Itt már meglepően a meglepődés hiányába kezdtem átcsoportosulni. Természetesen meg tudtuk volna várni a következő járatot, ami biztos indult volna 10-30 perc múlva, de akkor lekéstük volna a vonatot, így az országút szélén átsétáltunk valami trolibusz/villamos szerű járműhöz, majd sikeresen megérkeztünk a vasútállomásra.

Ezután gyors jegyvásárlás, majd kávézó keresés telefonon, séta az irányába, átmenni a túloldalra, hogy 5 lépés járda és ellentétes oldal teszt után visszamenjünk a másik oldalba, megállapítva, hogy az az oldal jobb, mert ott van a keresett kávézó.

Azt a hibát elkövettem, hogy a szabály szerinti 40x25x20as táskát vittem magammal, mert így cserébe vihettem az egyik lány pár grammos táskáját.
Útközben meg is jegyeztem párszor, hogy ennél kisebb táskával tengerészgyalogosok országokat vennének be, ő meg csak 4 napra jött Olaszba... de hát..

A vonatra felszállva nyilvánvaló volt, hogy oda kaptunk jegyet, ahova szintén "valakinek volt már jegye", de természetesen ezen már nem problémáztunk, különösképp azért, mert az anyuka a gyerekével rajzolgatott, rejtvényt fejtett, viccelődött. Talán a pokolból kellett volna jönnie valakinek, aki elzavarja őket onnan.

30 perc volt Milánóig, mikor hirtelen valami nagyon hangosan végigrobajlott a vonat alatt. Szinte majd csak lábbal éreztük a rezgéseket és szemmel követhető volt a zörgés útja a folyosó alatt. Mindenki a szívéhez kapott úgy megijedt. Ez persze rám egyáltalán nem vonatkozott. Én csupán azért kaptam oda a kezemmel, mert pont úgy éreztem oda szállt egy bogár és le akartam csapni, valamint ugrani is azért ugrottam meg, mert éppen izomgörcsöm lett.

A vonattal kapcsolatos problémákat nagyon jól kezelte az a vasút társaság, amin utaztunk, mert kb a megállást követő 10 percben már kaptunk is SMS-t arról, hogy technikai probléma miatt a vonat egyelőre bizonytalan ideig vár. Noha ezt azért tudtuk mert a szemben ülő hölgy elmondta nekünk a hangosbemondó szövegét angolul, ugyanis mind az SMS, mind pedig a hangosbemondó olaszul kommunikált.

Kb 15 perc várakozás után begurultunk Milánóba és indulhatott a kaotikus futkorászás a metrókhoz olyan megállókkal, amik néha inkább egy-egy mondatot ábrázoltak, sem mint valami könnyen megjegyezhető szót.

Majd az egyik metróból kiszállva másik metró helyett váratlanul felfelé indultunk a kijárat felé - pont mikor már kezdtem megszokni a szűk és forgalmas helyeket -, majd hirtelen ott magaslott előttem a Duomo di Milano, azaz a milánói dóm. A monumentális, részletekkel teli épület látványa olyan szinten lesokkolt, hogy hirtelen se köpni se nyelni nem tudtam. A másodperceket hirtelen perceknek éreztem, nem tudtam levenni a szemem róla, sem pedig megmozdulni. Csodálatos élmény volt ez a látvány.

Mivel már mindenki kivolt éhen és szomjan, ezért pár fotósorozat ellövése után éttermet kerestünk. Találtunk is "telefonban" egyet, amit elég nehéz volt megtalálni, de szerencsére volt hely, ezért a felszolgáló leültetett minket kintre, hogy utána a menedzser elmondja, hogy a terasz zár, ezért bentre kellene menni.

Mivel az egyik tagunk gluténérzékeny, ezért sajnos csak salátát tudott kérni, ami az volt. Volt aki pizzát, volt aki tésztát kért. Mind-mind elég nagy adag volt, még a tészta is... kivétel az enyémet... az én kicsike tésztámat.
Miután mindenki jól lakott és én is megettem a 8 darab zöldes pennetésztámat, indultunk is vissza a 15 percre lévő dómhoz, hiszen még volt 3 óránk a 45 percre lévő vonathoz. Tekintve, hogy én szeretek mindent idő előtt elintézni, valamint nagyon rosszul vagyok, ha valamilyen csatlakozáshoz nincs buffer idő és a 8 darab penne tészta is inkább csak pattogott a gyomromban, sem mint kitöltötte volna azt így én kissé feszültebb hangulatban indultam a dómhoz, mint a többiek.
Felérve a tetejére sikerült kicsit megnyugodni, képeket csinálni, utána boltba ugrani, hogy vacsorára bevásároljunk. Így nyert mind a 3 fiú egy-egy nagy teli bevásárló zsákot, valamint a 2 hölgyemény csatazsákjait rotált hordással.
Miután a selyem útra indult kereskedőket megszégyenítő felszereléssel beültünk egy kávézóba - hogy plafonig pakoljuk a cuccainkat erősítve ezzel az épület szerkezetét - borozni, rájöttünk, hogy a rendelt bort rengeteg időnk lesz meginni, ugyanis ez alatt a 15 perc alatt, míg vártuk, hogy hozzák ki és igyuk is meg, igazán nem volt semmi más dolgunk.

Miután harmadjára szóltunk a pincérnek, mert 3 nekifutásból 2 dolgot elfelejtett, gyors kocc, majd a nyugodt chill-es, melankólikus, romantikus olasz borozásra kicsit sem hasonlítható gyors "két korty és go" stratégia után elindultunk a vonathoz. Ami olyan szinten ki volt centizve, hogy én már nem is emlékszem hány metróra kellett átszállnunk a stressz miatt.

C10 del Como

Természetesen miután leszálltunk Como-ban, hogy az utolsó buszra felszállva megérkezzünk a szállásra, be is álltunk a buszmegállóban. 10 perccel a busz indulása előtt. Szinte el sem hittem, olyan boldog voltam, hogy legalább 10 percünk van hibázni, ha valami történne.
Majd megláttuk a buszt, azt a csodálatos C10-es digitális feliratot a szélvédő tetején, amit már úgy vártunk. Ami elválasztott minket a fárasztó utazás és a pihentető kényelem között, a biztonságot jelentő átmenet a zajos rohanás és a meleg nyugalom határán.

Ahogy befordult elénk a buszmegállóba, leszálltak az utasok, kiírta a busz, hogy Out of Service, majd elment. El a végtelenbe és tovább. Mintha sose lett volna.

Itt most pár másodperc néma csend volt a csapat 80%-ánál, ugyanis nem lett volna szép szavak amik olasz földön magyar szájából elhangzottak volna.

Így tehát a gyászolás után jött a problémamegoldás és a lehetőségek keresése. Rögtön jött a taxi opció, ami rövid telefonos egyeztetés után 200 EUR költséggel elvittek volna minket a célállomásra. Mondtuk is, hogy köszönjük szépen. 

Miután az utazási biztos (hívjuk Eszmeráldának) 2 buszsofőrrel beszélt, valamint a vasútállomás egyik pénztárosával is, a következő infókat kaptuk:

- A pénztáros mondta, hogy ami elment busz, az volt az utolsó.

- Az első buszsofőr mondta, hogy majd 5.45-kor jön az első C10-es, ami  lesz nekünk.

- A második buszsofőr már jobb hírt mondott, hisz egy 1.30-as C10-est is emlegetett.

Majd jöttek a helyi - távolról kicsit sem bizalmat gerjesztő, közelről meg mégkevésbé - személyek, felajánlani a hősi megmentőt 20 EUR alkalmi ajánlattal. Miután kicsit nyomatékosabban megosztottam kedves és derülátó gondolataim az adott célszeméllyel kapcsolatban és hogy miért lehet teljesen elképzelhető, hogy körözik, udvariasan elutasítottuk. 

Itt most mérlegelnünk kellett. Taxi, lehetséges szervrablás vagy hajnali utazás. Jelen pillanatban ugyan annyira volt vonzó a 140 EUR költség, mint a hajnali várakozás. 1 óra alvással, több óra sétával és rohanással, valamint km-el a lábunk alatt igazán nem számított volna.
Majd a végelkeseredés előtt egy angyali hang szólalt meg előttem az enyhén húzott szemű hölgy szájából, aki mondta, hogy 5 perc és itt van a busz, csak késik.

Ennyire még nem voltam megkönnyebbülve. Kis híján meg lett ölelgetve a hölgy a mondata miatt.
Így is volt, ahogy kimondta és megköszöntük, meg is láttuk a buszt. 30 perc késéssel, de megérkezett a C10-es. 
Itt már nem merek metaforikus fogalmazásokon lovagolni, mert félek, hogy ez is elmegy...

Leszállva a szakadó esőbe fekete ruhákban az alig kivilágított út mellett, ahol a járda és a záróvonal az út szélén ugyan az volt, találtunk egy kis sikátort, amin felmásztunk a szállásunk utcájáig, majd be a szállás udvarára, ahol végre találkoztunk a tulajdonossal.

A szállás és a nagy ablaka a terasszal

Megérkezve a szállásra a tulaj körbevezetett minket, boldogan elmagyarázta, hogy miért nincs fűtés és miért van nyitva minden ajtó a teraszon, amit a fázós Eszmeralda végül jól be is csapott, hogy nemtetszését nyilvánítsa a szituációnak. Látván a két darab wc papírt a mosdóban gondoltam, hogy itt véres játszmák lesznek a tulajdonjogért, de ez már nem a nap problémája.
Nem sokkal később kiültem a teraszra egy pohár habzó bor társaságában és gyönyörködve néztem a sötétben elém táruló comói tó festői szépségét, ahogy a túlparton lévő fények tükröződnek a tó vizén.